A kissé korai budapesti indulás ellenére sajnos nem sikerült időben megérkeznünk a keleti mesevárosba, ugyanis a cseh útépítő kollégáknak köszönhetően egy kb. 50 km-es autópálya-szakasz felújítása miatt majdhogynem 200 km-es kerülőre kényszerültünk, majd Prágába érve egy másfél órás - a budapestieknél egy fokkal durvább - dugóba keveredtünk. A cseh főváros határához érve már tudtuk, hogy egy élménnyel máris szegényebbek lettünk: lemaradtunk a várva várt sajtótájékoztatóról. Azt azonban nem hittük volna, hogy másodpercre pontosan fogunk megérkezni a koncert helyszínére, a Strahovba.

Épphogy beestünk a stadionba, amikor a műsorközlő fiatalember kimondta a bűvös szavakat: "FreshFabrik from Hungary!", és a magyar srácok máris a húrok, bőrők és gépek közé csaptak, hogy meghódítsák a cseh fiatalok szívét. Az igazán lendületesen előadott nyitódal, a Genious után a Drive My Hand album címadó száma követketkezett, majd olyan általunk már jól ismert darabok, mint a This Time, a Let's Start It Again vagy a legújabb klipes dal, a magyarság történelmével foglalkozó Lamentation. A hangosítás tekintetében meglepő volt, hogy - bár az este folyamán betartották a három zenekar fellépésekor szokásos 40-60-100%-os hangosítási arányt - már a nyitó FF hangzása képes volt földbe döngölni mindannyiunkat (erősen elgondolkodtam azon, hogy ha ők így szólnak, mi lesz itt az AC/DC-n?). Az addigra összegyűlt közel 30 ezres közönség nem nagyon ismerhette a FreshFabrik számait, mivel a legújabb lemezüket "még csak" ezekben a napokban adták ki Svejk hazájában (az övékét legalább kiadták!), azonban így is akadtak olyanok, akiken látszott, hogy nagyon bejön nekik a zene. Ezt a zenészek is érzékelték a színpadon, és ahogy közeledett fellépésük vége, úgy váltak egyre lelkesebbé, lendületesebbé - példa erre az eszeveszett ugrálás, tombolás, amit levágtak. A nagy hajtásban kimelegedő énekes, Pityesz még az ingétől is megszabadult, megmutatva ezzel mindenkinek a kis rögzítőkötését a felsőtestén - ami, mint azt mindenkinek elmondták, az új bicikli okozta problémák folytán került fel a frontemberre. A Suffering és a Shorty című szerzemények után már csak egyvalami hiányzott, a számunkra már-már szertartásossá váló koncertzáró dal. Jöhetett tehát a Tap-tap, amellyel az addig értetlenkedőket is sikerült meggyőzni arról, hogy igenis van létjogosultsága a magyar rockzenének a világ bármely pontján. A FreshFabrik ezzel a koncerttel nagyot lépett felfelé, és biztosak lehetünk benne, minden erejükkel azon lesznek, hogy bebizonyítsák: továbbra is ott a helyük, vagy még feljebb.

A FreshFabrik-koncertet követő átszerelések után következhetett a Rammstein, az indusztriális német metál jeles képviselője, hogy bemutassa Mutter című új albumának dalait. A koncert első feléről sajnos lemaradtunk - ennek magyarázata, hogy a számunkra sokkal nagyobb értékkel bírt a magyar zenekar élménybeszámolója, és azt hallgatva szinte észre sem vettük, hogy elkezdődött a Rammstein műsora. A három évvel ezelőtti Szigeten iszonyatosan nagy show-t bemutató zenészek - a felszerelések alapján - most sem készültek kis volumenű akcióval, bár mint kiderült, egy kicsit csalódnunk kellett. Nagy hátrány a világos égbolt egy olyan zenekarnál, amely a pirotechnikájával csábítja és kábítja el közönségét, és ez rá is nyomta a bélyegét az előadásra. Az egyetlen nagyobb akció az volt, amikor a frontember, Till Lindemann ég felé emelt kezére szerelt különböző kütyükből egyszercsak elkezdtek ömleni a mindenféle szikrák és lángok (mint később megtudtuk, ezt egy kicsit megsínylette az énekes, mivel a koncert végére kétszeresére dagadt amúgy sem kicsi kacsója). Hangerő tekintetében a 60% megvolt, ez azonban leginkább nem a hangszereknél, hanem az éneknél volt érezhető. A zenekar rajongóit azonban ez egy cseppet sem érdekelte, sőt örültek, hogy az iszonyú erőtől duzzadó hangot kell valamilyen szinten túlüvölteniük, de a gótikus szintidallamok torokkal történő előadását gond nélkül meg tudták oldani. Természetesen elhangzott az elmaradhatatlan Du hast... című opusz is, melynek folyamatosan változó értelmű szövegére még az énekes is külön felhívta a nézők figyelmét, akik nem meglepő módon ezt is végigüvöltötték. Az előadás végére szánt piro-show sajnos elég kevéskének bizonyult, sőt még annak is csak a fele volt élvezhető, mivel az egyik oldalon lévő tűzkürtő - kisebb technikai problémák miatt - csak fél gázzal működött. Szóval egy kicsit csalódottan vettem levegőt és vártam az est igazi "fémpontját", az ausztrál legendát, az AC/DC-t.

Nyár eleje lévén, még akkor is kicsit világos volt, amikor már 40 ezer ember őrjöngése közepette, az intróként szolgáló animációs kisfilm vetítésével kezdetét vette az őrület a prágai hegytetőn. Ebből a filmecskéből megtudhadtuk, hogy például a római Colosseum azért olyan romos, mert a szólógitáros Angus Young ott járt, és letaposta azt (miután Tokióban megküzdött Godzillával, és mielőtt ellopta volna a szabadságszobrot New Yorkból). Igen tanulságos történet volt, de amikor a vetítés végén egy legaláb tíz méter magas - amúgy Süsüként füstöt okádó - Angus-szobor került a színpadra, már mindenki biztos volt benne, hogy elkerülhetetlen a sorsunk és ma este ránk is lecsapnak a villámok az ördögsipkákkal díszített pódiumról. A koncertet talán az egyik legmegfelelőbb szám, a Stiff Upper Lip című aktuális album címadó nyitódala nyitotta, melyet a Shook Me All Night Long követett, hogy aztán a problémás gyerek dalával - Problem Child - teljesen taccsra vágjanak mindenkit, pedig a villámcsapás még csak ezután következett. Már a Thunderstruck első hangjai után egy emberként üvöltöttük: "thun-der (nananananananana) thun-der" és így tovább. Mondanom sem kell, égnek álló hajunk lelapítására nem sok időnk volt, de a színpadról megnyugtattak mindenkit, aki máris a pokolban érezte magát, hogy az egyáltalán nem rossz hely - Hell Ain't A Bad Place To Be.

Aki azonban még ekkor sem került be valamely bugyorba, annak most jött az igazi próbatétel. A kivetítőn megintcsak egy filmecske jelent meg, ami kevesebb történelmi és földrajzi ismeretet igényelt mint az előző: a szexet mutatta be a maga módján, hol animáció segítségével, hol pedig különböző állatok párosodási szokásain keresztül - miközben a habot a tortán az aláfestő zenének szánt Hard As A Rock jelentette. Ezután a Back In Black lemez egyik legjobb dalával, a Shoot To Thrill-lel folytatták, majd ugyanezen lemez egy másik nagy klasszikusa, a Rock And Roll Ain't Noise Pollution következett. Egy kis kitérő után, amit a Money Honey szolgáltatott, jött a Bad Boy Boogie. Ennek végén pedig a fantasztikus teljesítményt nyújtó ritmusszekció (a basszista Cliff Williams, a dobos Phil Rudd és a ritmusgitáros Young fivér, Malcolm) aláfestésével visszatértünk a szex témaköréhez, de már egy élő sztriptíz-show keretében. A vetkőzést a csapat lelke, Angus adta elő, és hosszú-hosszú percek után végül be is fejezte, amibe belekezdett: háttal a közönségnek letolta az elmúlt negyedszázad folyamán védjegyévé vált kis iskolás nadrágját. A csupasz fenék helyett azonban "csak" az alsónaci hátsó fele került bemutatásra, igaz rajta egy cseh zászlóval! Aztán, hogy ne csak az őrült gitárosé legyen a főszerep, a színpad tetejéről leeresztettek egy harangot, melyet az - amúgy végig remekül teljesítő - énekes, Brian Johnson szólaltatott meg, amikor felugrott himbálózni a harangból lelógó kötélre, természetesen a Hells Bells elején.

Ezek után mi következhetett még? Például olyan dalok, mint a már említett Back In Black lemez címadó száma, vagy az elhunyt énekest, Bon Scottot megidéző The Jack (közönségénekeltetéssel), vagy a klasszikus Dirty Deeds. Az elmaradhatatlan Highway To Hell-lel segítettek az útról letérőknek, hogy könnyen visszataláljanak, sőt akkora robbantgatás folyt a színpadon, hogy valószínűleg fél Prága tudta, melyik úton juthat el a pokolba. A Let There Be Rock után levonuló csapat a ráadásba beválogatott két számot (TNT, For Those About to Rock) immár nemcsak a stadion nézőközönségének, de az egész fővárosnak játszotta - köszönhetően a hangerőt folyamatosan fölfelé toló hangmérnökök munkájának.

A záródal végén még egy adag Angus-féle gitárnyűvés, piro-cuccok a színpadon mindenhol, sőt még a keverőpultnál is, utána még egy laza 5-10 perces tűzijáték, egy nagyon mély levegővétel, és a rock halhatatlanjai közé bekerült AC/DC elindult a következő helyszínre, hogy ott is